Hát ennyi...

 2010.08.20. 18:40

Talán nem is baj, ha időnként gondolunk rá, milyen ünnep az életünk, és milyen tünékeny lehet…

Minden félelem alapja a halálfélelem és a félelem ellen a legjobb orvosság: jól a szemébe nézni.

És mekkora szabadság lehet, mikor rájövünk, hogy ez az egész élet-halál  kérdés egyszerűen nem a mi felelősségünk!

Például mikor repülőre ülünk…  nem hiszem, hogy van ember, akinek nem fordul meg  a fejében, mi van, ha mi leszünk az-az ”elenyésző százalék”… Hiszen nem repülésre lettünk teremtve, ezt mindannyian tudjuk.  Az ég nem a természetes közegünk, ezért nem is csodálkozhatunk, ha valami történne.

Semmit sem tettünk azért, hogy megszülessünk, és a halálunk ellen sem tehetünk semmit.

Így én mindig arra a következtetésre jutok, hogy ha jön, más dolgunk nincs, mint örülni, hogy eddig milyen szép volt.

Nekem pár perccel a kislányom születése előtt, a műtőasztalon feküdve, ez az egy jutott az eszembe.

A műtét eredetileg reggel 10 órára volt kiírva, de csak délután negyed háromkor került rám a sor.

Mivel a műtét előtti este után már szigorúan tilos volt ételt vagy italt venni magunkhoz, reggel 10 felé már kezdtem rosszul érezni magamat.  Az orvos késlekedése miatt, az ilyenkor szokásos rutin szerint beküldtek hozzám két segéd ápolót, hogy kössék be nekem az infúziót. A pici jól volt, hála Istennek, úgy tűnt, mélyen alszik a pocimban.  Nem tudom miért gondolták az ápoló tanoncok, hogy ha ketten koncentrálnak, jobban beletalál a tű a vénacsőbe… Kétszeri sikertelen próbálkozás után -ami nem volt éppen fájdalom mentes- elhagyták a szobát. Mivel ezután senki sem jelentkezett, ismét jeleztem a nővéreknek, hogy lassan jöhetne valaki bekötni az infúziót, mert nagyon gyengének érzem magam. Körülbelül újabb egy óra várakozás után megérkezett a „megmentőm” egy fiatal orvos képében. Örömömre még csak annyival sem reagált, hogy egy „Jó napot!”-ot odalökött volna, egyszerűen megragadta a könyökömet és gyorsan, ezúttal egy nagyobb vénát kiszemelve, kicsit nehézkesen bevezette az infúziót, majd sietve távozott. Nem tudom mi volt a morcosság oka, nyilván épp az ebédjétől szólították el. 

Telt-múlt az idő, de csak nem lettem jobban…

A kezdeti félelmeim, szorongásom már rég szertefoszlott a műtétre várakozás négy órája alatt, mire végre kitoltak a folyósóra.  (Az is megfordult a fejemben, hogy valószínűleg direkt csinálják, hogy jóval előbbre jelentik be a betegnek a műtétet, mint mire valóban sor kerül arra. Így nem kell sokat foglalkozni a betegek megnyugtatásával, hiszen ellentétben a kezdeti idegenkedéssel és félelemmel, pár óra múltán a beteg már maga áhítozik a műtét után.)

Végül betoltak egy szupermodern, elektronikus, fehér, hideg szobába, a helyre, ahol gyermekem pár percen belül megláthatja a „neonvilágot”.

De én valahogy a gerincbe kapott érzéstelenítő után sem lettem jobban, sőt.

Lefektettek egy  jéghideg fémasztalra, amilyet azelőtt csak filmeken láttam, épp mint egy boncasztal, de annál kicsit keskenyebb, olyan keskeny, hogy az ember keze sem fér el az asztalon a teste mellett. A kezeimet külön, két,  az asztalra csatolható tartóra helyezték és így Krisztusi pózban csuklómnál fogva ezen tartókhoz erősítettek.

Mindeközben éreztem a zsibbadást és a forróságot, ahogy hatol felfelé a lábamtól az egész testemen, amire előre felkészítettek, hogy így helyes. De aztán csak nem lett vége a zsibbadásnak  deréktájékon, hanem felkúszott a felsőtestemen,  egészen a nyakamon át a fejembe és halottam, ahogy a szívdobbanásaimat jelző berendezés egyre lassul, majd riasztani kezd és vele együtt zuhanni kezdtem én is valahova…befelé.    Először nagyon megijedtem, hogy egy ilyen átkozott orvosi műhiba folytán jutok a másvilágra, hiszen már jóval több, mint 12 órája nem jutottam vízhez, aztán a kislányomra gondoltam, aki most már csak megússza, hiszen perceken belül a világra emelik. Halottam, ahogy a nővérek káromkodva rohangálni kezdenek körülöttem, szépen sötétült el minden, távolodtak a hangok, szűnt a létérzet, és amire még emlékszem, hogy arra gondoltam: „de szép halál is ez, milyen tökéletes: egy életet hozok, egyet elviszek”, aztán csak egy óriási békeérzet és egy utolsó gondolat még, teljes nyugalommal, hogy: "Hát ennyi ..."

Végül az oxigénnek és egy rutinos aneszteziológusnak köszönhetően, aki feldagadt kezemből kitépte a rosszul bekötött infúziót, a másik kezembe pedig villámgyorsan beletalált a szomjazó ércsatornába, már újra itt voltam.

 Az egész nem lehetett több pár pillanatnál, vagy egy hosszú, de voltaképpen nagyon szép percnél.

 

Érdekes,  egy közeli  barátom mesélte, egy balesetből felépülése közepette,  hogy pár hete, ugyanezt érezte, amikor egy kaszkadőr ló letiporta és áthajtott rajta teljes erejével,  abban a pillanatban ő is csak ennyire gondolt: "Hát ennyi..."

 e-katica

A bejegyzés trackback címe:

https://lelekmelengeto.blog.hu/api/trackback/id/tr72235684

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

fantasy_boy 2010.09.09. 15:19:15

Kedves Katica!

Jó olvasni a soraidat, együtt átélni veled azokat a pillanatokat amikor az élet peremén érezhetted magad és olyan jó hogy visszajöttél onnan.
Velem is történt már többször olyan amikor elég közel voltam, teljesen más helyzetekben, Brazíliában egy favellában ahol megtámadtak vagy Lillafüreden a vízesés peremén gyerekkoromban, ahol a vizes köveken megcsúsztam és egy barátom fogott meg az utolsó pillanatban, de mégis egy olyan esetről írok, ami nem volt igazából veszélyes, de hasonló érzés volt és egy izgalmas élmény számomra.

Egy műtét után történt hogy már 4. napja nem tudtam aludni, és mivel az orrom tele volt gézlapokkal és emiatt csak a számon keresztül, nehezen tudtam levegőt venni, ezért tilos volt bármilyen altatót bevennem. Ezek után történt az, miután a szervezetem már annyira ki volt éhezve az alvásra, hogy egyszercsak éber álomba zuhantam. Nappal volt, mindenre emlékszem, ahogy körülöttem az emberek beszéltek, és én végig a tudatomnál votam, de a szemem előtt peregtek az álomképek. Szó szerint képek voltak, nem összefüggő történet, és másodpercenként rengeteg ilyen kép lepergett a szemem előtt, amiből ha alszom akkor valószínűleg egy megélt esemény kerekedett volna ki. Közben valahol lent, nagyon nagy mélységben éreztem magam, a végtagjaim úgy tűntek mintha nem is hozzám tartoznának.
Ezután, amikor pár perc múlva vége lett az álomnak, és "felébredtem", sokkal kipihentebb voltam, mint azelőtt.

Aztán szerencsére aznap mindent kiszedtek az orromból, hazamehettem, és igazából is kialudhattam magamat.

Jó tudni hogy az emberi test, a testem ilyen dolgokra is képes, ha már nagyon muszáj :)

e-katica · http://www.egreskatinka.hu/ 2010.09.12. 18:18:16

@fantasy_boy: igen, ez tényleg érdekes. Lehet, hogy testen kívüli élményben volt részed? Örülök, hogy olvastál, és írtál is, remélem jársz még erre máskor is.

fantasy_boy 2010.09.17. 18:10:17

@e-katica: Nekem ebből az szűrődött le, hogy az alvásnál is fontosabb az álom, és hogy extrém helyzetekben érdekes titkokkal tud meglepni minket még a saját testünk is. Az igazi magyarázatot nem tudom, de ez így jó, nem kell mindent tudni. És ahogy mondani szokták, amibe nem halunk bele attól csak megerősödünk. A mindennapok értékét egy ideig jobban megérezzük és könnyebben tudunk vágyakozni azután, ami a miénk.
Jó olvasni téged, benézegetek majd időnként. Hasonló kérdések mozgatnak meg, és tetszik ahogy gondolkodsz.