Talán nem is baj, ha időnként gondolunk rá, milyen ünnep az életünk, és milyen tünékeny lehet…
Minden félelem alapja a halálfélelem és a félelem ellen a legjobb orvosság: jól a szemébe nézni.
És mekkora szabadság lehet, mikor rájövünk, hogy ez az egész élet-halál kérdés egyszerűen nem a mi felelősségünk!
Például mikor repülőre ülünk… nem hiszem, hogy van ember, akinek nem fordul meg a fejében, mi van, ha mi leszünk az-az ”elenyésző százalék”… Hiszen nem repülésre lettünk teremtve, ezt mindannyian tudjuk. Az ég nem a természetes közegünk, ezért nem is csodálkozhatunk, ha valami történne.
Semmit sem tettünk azért, hogy megszülessünk, és a halálunk ellen sem tehetünk semmit.
Így én mindig arra a következtetésre jutok, hogy ha jön, más dolgunk nincs, mint örülni, hogy eddig milyen szép volt.
Nekem pár perccel a kislányom születése előtt, a műtőasztalon feküdve, ez az egy jutott az eszembe.
A műtét eredetileg reggel 10 órára volt kiírva, de csak délután negyed háromkor került rám a sor.
Mivel a műtét előtti este után már szigorúan tilos volt ételt vagy italt venni magunkhoz, reggel 10 felé már kezdtem rosszul érezni magamat. Az orvos késlekedése miatt, az ilyenkor szokásos rutin szerint beküldtek hozzám két segéd ápolót, hogy kössék be nekem az infúziót. A pici jól volt, hála Istennek, úgy tűnt, mélyen alszik a pocimban. Nem tudom miért gondolták az ápoló tanoncok, hogy ha ketten koncentrálnak, jobban beletalál a tű a vénacsőbe… Kétszeri sikertelen próbálkozás után -ami nem volt éppen fájdalom mentes- elhagyták a szobát. Mivel ezután senki sem jelentkezett, ismét jeleztem a nővéreknek, hogy lassan jöhetne valaki bekötni az infúziót, mert nagyon gyengének érzem magam. Körülbelül újabb egy óra várakozás után megérkezett a „megmentőm” egy fiatal orvos képében. Örömömre még csak annyival sem reagált, hogy egy „Jó napot!”-ot odalökött volna, egyszerűen megragadta a könyökömet és gyorsan, ezúttal egy nagyobb vénát kiszemelve, kicsit nehézkesen bevezette az infúziót, majd sietve távozott. Nem tudom mi volt a morcosság oka, nyilván épp az ebédjétől szólították el.
Telt-múlt az idő, de csak nem lettem jobban…
A kezdeti félelmeim, szorongásom már rég szertefoszlott a műtétre várakozás négy órája alatt, mire végre kitoltak a folyósóra. (Az is megfordult a fejemben, hogy valószínűleg direkt csinálják, hogy jóval előbbre jelentik be a betegnek a műtétet, mint mire valóban sor kerül arra. Így nem kell sokat foglalkozni a betegek megnyugtatásával, hiszen ellentétben a kezdeti idegenkedéssel és félelemmel, pár óra múltán a beteg már maga áhítozik a műtét után.)
Végül betoltak egy szupermodern, elektronikus, fehér, hideg szobába, a helyre, ahol gyermekem pár percen belül megláthatja a „neonvilágot”.
De én valahogy a gerincbe kapott érzéstelenítő után sem lettem jobban, sőt.
Lefektettek egy jéghideg fémasztalra, amilyet azelőtt csak filmeken láttam, épp mint egy boncasztal, de annál kicsit keskenyebb, olyan keskeny, hogy az ember keze sem fér el az asztalon a teste mellett. A kezeimet külön, két, az asztalra csatolható tartóra helyezték és így Krisztusi pózban csuklómnál fogva ezen tartókhoz erősítettek.
Mindeközben éreztem a zsibbadást és a forróságot, ahogy hatol felfelé a lábamtól az egész testemen, amire előre felkészítettek, hogy így helyes. De aztán csak nem lett vége a zsibbadásnak deréktájékon, hanem felkúszott a felsőtestemen, egészen a nyakamon át a fejembe és halottam, ahogy a szívdobbanásaimat jelző berendezés egyre lassul, majd riasztani kezd és vele együtt zuhanni kezdtem én is valahova…befelé. Először nagyon megijedtem, hogy egy ilyen átkozott orvosi műhiba folytán jutok a másvilágra, hiszen már jóval több, mint 12 órája nem jutottam vízhez, aztán a kislányomra gondoltam, aki most már csak megússza, hiszen perceken belül a világra emelik. Halottam, ahogy a nővérek káromkodva rohangálni kezdenek körülöttem, szépen sötétült el minden, távolodtak a hangok, szűnt a létérzet, és amire még emlékszem, hogy arra gondoltam: „de szép halál is ez, milyen tökéletes: egy életet hozok, egyet elviszek”, aztán csak egy óriási békeérzet és egy utolsó gondolat még, teljes nyugalommal, hogy: "Hát ennyi ..."
Végül az oxigénnek és egy rutinos aneszteziológusnak köszönhetően, aki feldagadt kezemből kitépte a rosszul bekötött infúziót, a másik kezembe pedig villámgyorsan beletalált a szomjazó ércsatornába, már újra itt voltam.
Az egész nem lehetett több pár pillanatnál, vagy egy hosszú, de voltaképpen nagyon szép percnél.
Érdekes, egy közeli barátom mesélte, egy balesetből felépülése közepette, hogy pár hete, ugyanezt érezte, amikor egy kaszkadőr ló letiporta és áthajtott rajta teljes erejével, abban a pillanatban ő is csak ennyire gondolt: "Hát ennyi..."
